Közjáték a konyhában, avagy a bűnös vágyak

Közjáték a konyhában, avagy a bűnös vágyak

Kinyitom a szemem, majd a kezemmel a nejemet keresem, de már nincs az ágyban. Felülök, hallgatózok, majd elindulok a hangok irányába, ahonnan az illatok is csalogatóan szállnak felém. Amikor belépek a konyhába, Emi meglepetten néz rám, pedig már megszokhatta, hogy reggelenként álló fasszal ébredek.
– Nahát! Felébredtél? – kérdezi tőlem, majd ad egy csókot.
– Még nem. De egy kávé megoldja a dolgot.
– Ülj le, máris csinálom.
Leülök az egyik székre, majd csak nézem, ahogy sürög-forog, hogy elkészítse nekem a kávét.
– Mit főzöl? – kérdezem tőle.
– Hát a kávédat.
– Azt tudom, de ebédre mit készítesz?
– Csak egy sima pörkölt lesz nokedlival.
Erre már nem válaszolok, mert lefoglal az álló farkam, amit most marokra fogva masszírozok. Emi szereti, ha kiverem előtte, ilyenkor a legtöbb esetben ő is kedvet kap hozzá, így együtt élvezzük a reggeli kávézást, de most nem csatlakozik hozzám.
– Ha meg akarod inni a kávédat, akkor el kell engedned – mondja kacéran.
– Jó, majd meggondolom.
Mivel két kezem van, az egyikkel tovább masztizok, a másikkal meg a kávét emelem a számhoz, amikor valaki kopog az ajtón.
Emi leteszi, ami a kezében van, majd megy ajtót nyitni. A hangokból ítélve a szomszédasszony jött, akinek mindig hiányzik valamije. Vagy egy csipetnyi só, vagy valami más, amiért mindig hozzánk jön, mert tudja, hogy nálunk mindig van mindenből, de most más a helyzet.
– Gyere csak be, mindjárt csinálok neked is.
Emi maga előtt tolja Marit, aki benyomul a konyhába, majd leül egy székre.
– Szia, Tomi. Igazán nem fontos, majd megoldom valahogy – szabadkozik Mari, de Emi nem enged.
– Ugyan már, mi is most isszuk a reggeli kávénkat, eggyel több vagy kevesebb, igazán nem számít.
– Na jó, de csak ha tényleg nem zavarok. Képzeld el, Emi… – kezd bele a szokásos pletykatémába Mari, és ettől kezdve megáll körülötte az idő. Csak mondja a magáét, függetlenül attól, hogy az bárkit és érdekelhet. Engem sem érdekel.
Egyelőre leköt az erekcióm, és az, hogy az asztal alatt tartsam a farkam, mert ha elengedem, akkor mereven az asztal lapja fölé emelkedik, és akkor bukta van. Inkább csak csendben húzgálom, abból nem lehet baj.
Amikor Mari kávéja elkészül, Emi leteszi elé, és úgy tesz, mintha valóban érdekelné a pletyka. Eközben oldalról egy pillantást vet rám, majd megmarkolja a combomat, és a kezével végigsimít a farkamon, majd megfogja a kezem, és együtt simogatjuk tovább.
Mindeközben Mari egyfolytában mondja a magáét, Emi meg csak bólogat, én meg szélvész gyorsasággal közelítek ahhoz a ponthoz, hogy elélvezzek.
Szerencsére a kávé is fogy, így van rá esély, hogy Mari elmegy, mielőtt én teszem meg. Nem így történt.
– …és azt hallottad mi történt Kovácsékkal? – kérdezi hirtelen Mari, mintha csak most jutna eszébe.
– Nem. Miért, mi történt?
– Hát az úgy volt,… – kezd bele az újabb pletykába, amikor Emi megszorítja a farkam, és az elsül.
Igyekszem rezzenéstelen arccal elélvezni, ám a dolog kicsit másként alakul. Amikor az első adag kirobban belőlem, az pont telibe találja Marit, aki ettől elhallgat, és mereven néz rám. Amikor a következő csepp is eltalálja a lábait, egy hirtelen mozdulattal hátralöki a székét, és a lábaira néz. Hitetlenkedve bámulja azt a cseppet, ami most lassan csordogál le a térdéről, majd az ujját belenyomja, és egészen közelről nézi.
– Mi ez? – hangzik el a kérdése.
Ezután megszagolja, majd meg is nyalja az ujját, aztán csak néz ránk. Úgy tűnik, rájött, hogy mi lehet az, mert hirtelen feláll, majd meglepő gyorsasággal távozik, miközben csak annyit mond:
– Köszönöm a kávét.
Ezután már csak az ajtó csapódása hallatszik.
Amikor magunkra maradunk, Emivel összenézünk, és csak nevetünk egy jót.
– Na, ez se fog többet átjönni kávézni – mondja Emi, persze akkor még nem tudta, hogy téved.

Másnap, vasárnap lévén, megint sokáig henyélek az ágyban, nézem a tévét, és mint tegnap is, csak szagolgatom a konyhából bekúszó illatokat, amikor megint kopogtat valaki.
Ha fogadni akartam volna, akkor elveszítem a fogadást, mert nem gondoltam volna, hogy Mari az már megint. Pedig ő volt.
Lehalkítom a tévét, hogy ne zavarjam őket, és persze azért is, mert kíváncsi vagyok arra, hogy vajon miért jött már megint.
– Ne haragudj, tudod, tegnap óta még nem tudtam kávét venni, és hát…
– Semmi baj, gyere csak! – mondja neki Emi, majd bemennek a konyhába.
Megint csak a pletyka megy, amire Emi csak bólogat. Így megy ez hosszú percekig, amikor Mari megkérdezi.
– A férjed nincs itthon?
– De igen, bent van a szobában. Szóljak neki?
– Áááá, nem, csak… Nem akarok zavarni.
Mikor a kávét már megitták, Mari elköszön, mondván, hogy sok dolga van még, de nem mozdul, csak az üres bögréjét piszkálgatja.
– Kérsz még egyet?
– Nem, köszönöm.
Nem isznak több kávét, nem is folyik olyan mederben a csevej, ami itt tartaná, ám mégsem indul el. Na – gondolom magamban – itt az ideje egy látványos belépőnek. Kimászok az ágyból, kicsit megrángatom a farkam, hogy ne csak úgy lógjon, aztán irány a konyha.
Amikor belépek, Emi mosolyogva megkérdezi:
– Jó reggelt. Innál kávét?
– Persze – válaszolom, majd leülök arra a székre, amin tegnap is ültem.
Mari most nem úgy reagált, ahogy vártuk. Én arra számítottam, hogy ha meztelenül jelenek meg a konyhában, akkor ismét elrohan, de megint tévedtem. Meglepetten vesszük észre, hogy Mari a szemérmes nő szerepéből átvedlett egy kíváncsi nővé, és leplezetlenül bámulja a farkam, amíg le nem ülök.
– Máris csinálom.
Emi a kávét leteszi az asztalra, aztán leül mellém, és ahogy tegnap is tette, megfogja a farkam, és simogatni kezdi, én meg a kávét szürcsölgetem közben.
– Tényleg nem kérsz kávét?
– Tényleg nem, köszi, már ez is sok volt.
– Én azért innék egyet – mondja Emi.
Amint ezt kimondja, elengedi a farkamat, ami hangos csattanással a hasamnak csapódik, ami odavonzza Mari tekintetét, ám elszakítani már nem tudja róla, én meg hagyom, hogy csodálja, ahelyett, hogy ismét az asztal alá kényszeríteném.
– Drága Emi, lehet, hogy mégis kérek kávét – mondja Mari a szája szélét nyalogatva.
Emi alig két perc alatt elkészül a két kávéval, aztán az egyiket leteszi Mari elé, a másikat meg magának teszi az asztalra, majd leül, és kevergetni kezdi.
Micsoda csend! Maritól ez nem megszokott, ezért kíváncsian nézzük őt, ám ő még most is csak a farkamat bámulja.
Emi a kávéskanalat leteszi az asztalra, majd belekortyol a bögréjébe, és csak cuppant egyet a szájával.
Amikor a bögrét is leteszi, mintha csak ez lenne a természetes, megfogja a farkamat, és lassan húzgálni kezdi. Persze lenyomhatta volna ő is az asztal alá, de nem teszi, inkább nézi Marit, hogy miként reagál erre.
– Mondd csak, Mari, tulajdonképpen miért jöttél át? – kérdezi a szomszédasszonytól Emi.
– Hát… tudod… – mondaná ő, csakhogy Emi még jobban meghúzgálja a farkamat, ami már bőven az asztal lapja fölött fénylik. – Az az igazság, hogy bocsánatot akartam kérni, hogy tegnap hirtelen elrohantam.
– Tényleg! Miért is távoztál olyan hirtelen?
– Hát… – kezd bele megint a mondókájába, ám a farkam és Emi keze, amint rámarkolva húzgálja, elviszi a figyelmét, és csak tátog.
– Csak nem azt mondod, hogy tetszik neked a férjem fasza?
– Neeem, dehogyis. Hova gondolsz? – kérdezi zavartan, mire Emi a farkamat az asztal alá rejtve tovább húzgálja.
– Pedig azt hittem – mondja Emi, miközben belekortyol a kávéjába, majd leteszi az asztalra.
Ami ezután következik, az kissé vicces, ugyanis Mari a nyakát nyújtogatja, mintha be akarna látni az asztal mögé, ahol Emi továbbra is veri a farkamat. Aztán eszébe jut, hogy tegnap is az asztal alatt kapta az áldást, ezért hátratolja a székét, és a lábait nézi.
– Mit keresel? – kérdezi Emi.
– Á, semmi, csak azt hittem, hogy…
– Ugye nem bánod, ha… – kérdezi Emi, de nem folytatja, hanem kissé hátratolja a székét, majd lehajol, és alaposan benyálazza a farkamat.
Amikor felemelkedik, cuppant egyet a szájával.
– Hmm. Ez fincsi – mondja vigyorogva, majd megint lehajol, ám most úgy, hogy a farkamat megemeli, hogy Mari is lássa, hogy mit csinál. Ismét megnyálazza, miközben mélyen benyeli.
Az élvezetemet egy csikorgó hang szakítja félbe. Amikor felnézek, látom ám, hogy Mari már áll, miközben a széket maga mögé löki, és kerek szemekkel így szól:
– Nekem… mennem kell – mondja, de nem mozdul, csak áll, és bámul ránk.
– Ne siess, legalább a kávédat idd meg, mert otthon ma már nem tudsz inni.
– Igaz – mondja, majd visszahúzza a székét, és leül, aztán beleiszik a bögréjébe.
– Mondd, kedves Mari – Emi most egészen közel hajol hozzá. – Csak nem zavar téged, hogy leszopom a férjemet?
Mari nem válaszol, csak meredten néz ránk, miközben a bögre a kezében enyhén megremeg.
– Ugye nem zavar? – kérdezi megint.
Mari most sem válaszol, csak a fejét ingatja.
– Esetleg jobban tetszene, ha csak kiverném neki?
A kérdésre most sem érkezik válasz, viszont Mari tekintete rögzül a farkamon, és mintha csak hipnotikus transzban lenne, úgy nézi a nejem kezét, ahogy a farkamon jár.
Ez a néma közjáték közel egy percig tart csupán, amikor Emi elengedi a farkam, és így szól hozzám:
– Inkább csináld te.
Mivel már majdnem a csúcson vagyok, rámarkolok a farkamra, majd rántok rajta néhány erősebbet, amitől elélvezek.
Az első csepp magasan felszáll, majd az asztalon landol, ezt követi a többi is. Ekkor Mari megint felpattan, lép egyet hátra, aztán csak annyit mond:
– Most már tényleg mennem kell.
Én csak húzgálom tovább, még akkor is, mikor már nem jön belőle semmi.
Mari egészen az ajtóig hátrál, miközben a farkamat bámulja.
– Köszönöm a kávét, meg a…
Valószínűleg most jut eszébe, hogy a műsort nem kéne megköszönni, ezért megfordul, és távozik.
– Na! – mondja Emi. – Ha ezek után megint átjön, akkor tuti, hogy rád kíváncsi, és nem a kávé miatt jön.
– Gondolod?
– Persze. Amúgy nekem tetszett a műsor. Ha megint átjön, akkor valami izgalmasabbat kell kitalálni.