Libegő gyönyör
Hát ez mi? Éreztem kezeit a combomon felfutni, és megint a gombjaimon matatni. Mit akar? Álló dákóval kell majd kiszállnom odalent? De ő csak folytatta a ki- és felszabadító tevékenységét, és hamarosan bejutván az alsómba, megmarkolta farkamat.
A 21-es busz nagy nehezen felkecmergett velünk végállomására, a Normafához. Mihelyt menetrendjére várva leállította a motorját, végre jó levegőt szívhattunk, és Kedvesem csókja még jóízűbb lett, mint bármikor. Gyönyörű őszi napsütés öntötte el a hegyet, és az Ő szemefénye tükrözte azt. Távolabb látszott a kilátó a János-hegyen, előtte a fák már sárgultak.
Elindultunk egy erdei úton. Hétköznap volt, alig voltak kirándulók. Egymást átölelve ballagtunk, kuncogtunk, mert csípőnk néha összeütődött, és így néha megbotlottunk. Mikor a földutak keresztezéséhez értünk, a döntést elodázandó, csókolózni kezdtünk. Cicije mellemhez nyomódott, mancsaim fenekét próbálgatták, úgy kóstolgattuk egymást. Egészen belemelegedve alig hallottuk meg a zörgést, ami lefelé száguldó bicajosok közeledtét jelezte, épp csak el tudtunk ugrani előlük.
– Persze itt ész nélkül nekieresztik magukat, csengőjük sincs, de lefogadom, hogy felfelé a Fogason hozatták magukat- morogtam.
– Naaaa, te is szoktál száguldozni ! – vetette közbe.
– Node én fölfelé is tekerni szoktam. Mindegy, inkább húzódjunk oda beljebb, arra a padra ! – invitáltam Kedvest.
A padnak csak a fatuskó-lába maradt már meg, de annál jobb, mert így ölembe ült, ringattam őt, miközben az útravalónak hozott ropit rágcsáltuk. Kezem felszaladt hátán, a másikkal popsiját tartottam, le ne essen. Csábosan vett a szájába egyre mélyebben egy félmarék sósrudat.
– Micsoda mohóság ! – cukkoltam – egyszerre hányat tudsz bevenni ilyesmiből?
– Ebből? Akármennyit! Deeee, mondjuk egy szép szál kifliből elég egy is… – nézett mélyen a szemembe.
– És banánból? – vigyorogtam, bár elég olcsó vicc volt.
Nem volt ideje a lesújtó válaszra, mert egy blöki, vagyis inkább egy jó nagy dalmatakutya rohant oda hozzánk, föltette mancsait az ölembe és bizalmasan lihegett a képünkbe, nyála az ölembe csorgott. A gazdája messziről kiabált neki: „Fúj! Ide gyere azonnal !”, ám az eb ahelyett nagy gyakorlottan fölnyalta a ropiból ölembe lehullott darabokat. Látni valóan jól ismerte a csemegét. De ez semmi, mert utána szakértőn szaglászta domborodó ágyékomat. Nyilván a már kiütő szex-szagot érezte meg rajtam. Kedves kuncogni kezdett:
– Jé, nem is tudtam, hogy animal-szexet is űzöl !!! Hagyod békén azt a szegény ártatlan kutyát ! – szikrázott kedvesem szeme tréfásan.
Ő se szokott a szomszédba menni cukkolásért… de hát úgy látszik nem lesz nyugtunk itt sem. Pedig Kedves már annyira felizgatott, különben is napok óta nem szeretkeztünk. Fölpattantam:
– Ismerek erre egy rétet, szép onnan a kilátás, és kutya sem jár arra… – támadt az ötletem.
Mikor megérkeztünk a bokrokkal körülvett tisztásra, senki más nem volt ott, csak a langyos szellő simogatta a füvet. Nem mondom, hogy minden hátsó szándék nélkül, de éppen volt a hátizsákomban egy nagy törölköző, amit uszodába szoktam vinni.
– Hogy te milyen előrelátó vagy ! – fogadta invitálásomat Kedves, ahogy leheveredett rá.
Most nem csókoltam meg rögtön, hanem néztem hullámos haját, kedves arcát, ahogy a lágy napsütésben, lehunyt szemmel fekszik. Majd közelebb hajoltam… Megérezte, amint a szellőnél jóval melegebb leheletem megérinti. Résnyire nyitotta szemét, mire távolabb húzódtam. Ajkai erre mosolyra húzódtak, és újra bezárta szemeit.
Lassan eszegetni kezdtem. Tréfából először megkeményítette száját, de annál jobb volt érezni, ahogy ellágyul, s beenged. Kezével tarkómon játszadozott, beletúrt hátul rövid hajamba, néha apró mozdulattal jelezve, jöjjek közelebb, szorítsam jobban oda számat az övéhez. Nyelveink hol hazai, hol a másik térfélen kergették egymást. Ha tréfásan megharaptam szája szélét, bosszúból meghúzta fülcimpámat, hogy fájjon.
Ámde ez csak olaj volt a tűzre, mert fülem lévén az egyik kritikus erogén zónám, ez inkább csak eszembe juttatta, hogy milyen bódító az, mikor nemcsak cibálja fülemet, de bele is harap. Már a gondolatra is megkeményedett eddig csak szolidan duzzadozó farkam. Nem először ma már. Fölidézve, hogy alig egy hónappal azelőtt, megismerkedésünkkor, az első zavart mosoly után egy órával, mikor a Dunakanyarban egy száraz fatörzsön ülve, és csendes beszélgetés után hozzáhajoltam, akkor is a haja alatt, fülecskéje mögött az a finom illat volt az, amire, mint ősi, feromonok közvetítette ingerre úgy éreztem, egész lényem elemi erővel kívánja őt. De ez egy másik történet. Azóta sem kell sok, hogy feltüzeljen. Szokott vadmacska is lenni, de ilyen is, mint most. Szelíd, várakozó, elfogadó.
Vagy mégsem? ? ? Mert most karja szorítása felerősödik, mocorog alattam, Magához szorít, de csak azért, hogy oldalra fordítson, majd győzedelmesen fölém kerekedjen.
Ahhh. Ráült ágyékomra, dereka kiegyenesítve, göndör hajának tincsein átsütött a nap. Megadóan, ellazultan feküdtem, már amennyire laza lehet egy srác, akinek ölén egy ilyen erotikus nő ül. De ez még semmi, mert mocorog is! Rajtam a laza, kissé talán már lompos szürke farmerom van, ami már az előbb, az úton is túlságosan hagyta érvényesülni erekciómat, őrajta szorosabb, de vékony nadrág van, ami most térdelve szétfeszülő combjai miatt repedésig feszül. Kezeim kétoldalt a combjain felcsúsznak csípőjéig, megmarkolom, és önkéntelenül is igyekszem kényszeríteni, hogy még jobban nyomja punuskáját a sliccemhez.
Atyaég, jó, hogy divat a gombolós slicces naci, de ilyenkor fájdalmasan belenyomódik az immár egyáltalán nem lágy részeimbe. De Ő… neki erre is vannak módszerei… mert lazít szorításán, odanyúl, és próbálja odébb tenni immár kőkemény farkamat. Derekamat följebb emelve segítek neki, de nem elégszik meg holmi igazgatással, hanem ingerlő lassan kipattintgatja sorban a gombokat… Óhhhhh! az a birizgálás, motoszkálás ! És mikor ujja hegye végigsimítja a most már csak alsógatyámtól takart farkamat, megérzem azt a zsibongást belül.
Ettől kicsit föltámad a gátlásom, mert erősen nedvesedem, főképpen őrá, és érzem, hogy gatyámon egy folt lett máris.
De ő nem szokta zavartatni magát, megint rám ült, és előre-hátra csúszkált rajta. Így már viszont én is éreztem ölének párás melegségét. Vékony nadrágján keresztül farkam szinte belefűrészelt a varrás által is jelzett hasadékba… Behunytam szemem, és eszembe ötlött, van nekem kezem is. Ezt most följebb csúsztattam combján, hüvelykujjaim elérték azt a forrón párás területet.
– Aaaahhhhh ! – sóhajtott föl Kedves is, mikor csiklójához értem. Csak ez a vacak naci. Úúúúúgy éreztem át tudnám szakítani a anyagokat, és mélyen beléhatolni. De realistábban átgondolva inkább a derekán a gomb felé nyúltam…
– De nem értem… ő nem szokott ezen fennakadni, hát most akkor miért tolja el onnan a kezemet? Kínlódva vonaglottam alatta, ő pedig rám nyomta ágyékát, farkammal döfködtem alulról, de ő mozdulatlan maradt.
Akkor hallottam meg a lépteket, sőt inkább sok láb csörtetését közvetlen közelünkben, s tétován kinyíló szemem egy kirándulócsapatot látott, fiúk, lányok vegyesen, és mivel a tisztás kicsi volt, egész mellettünk kellett elhaladjanak. Néhányan viháncoltak, de hallottam egy megértő megjegyzést is:
– Szegény srác !… – ez nyilván rám vonatkozott, és igaza volt… kis híja volt, hogy éppen nem az orgazmusom közepén trappoltak keresztül rajtunk… már így is vonaglottam, s nyöszörögtem… na jó nem tehetnek róla, lentről caplattak föl, nem láthattak minket.
Kedves is megértőn, cinkosan mosolygott rám.
– Na, menjünk innen is? – kérdezte.
Tulajdonképpen nem igazán lett volna ez baj, de ma már annyiszor volt interruptusom, hogy arra szavaztam, inkább induljunk lefelé. Rendbe szedve magunkat, elballagtunk a Libegőhöz.
Jó messzire lehetett ellátni, egész a gödöllői dombokig, ahogy a függőszék enyhe lengéssel elindult velünk lefelé. Sem utánunk nem jött senki, sem pedig szembe, fölfelé. A menetidő csak tíz perc, addig is összebújva néztük a tájat, és a várost. Kedves válla fölött én a hegyeket bámultam, de újra hatalmába kerített vonzása, és persze a még mindig forrongó vérem, ami sehogy sem nyert kielégülést, és ma már nem is fog, mert nincs hova mennünk.
Hát ez mi? Éreztem kezeit a combomon felfutni, és megint a gombjaimon matatni. Mit akar? Álló dákóval kell majd kiszállnom odalent? De ő csak folytatta a ki- és felszabadító tevékenységét, és hamarosan bejutván az alsómba, megmarkolta farkamat. Felszisszentem, mert az előbb még a hideg vaskorlátot fogta, és lehűlt tenyere szinte sistergett forró dorongomon. Na jó, megfogta, de dörzsölni is kezdi ! Ahhhh, ez nagyon jó.
Megkapaszkodtam a korlátban, s megadóan tűrtem. Ő meg tovább bányászott.
– Hagyjad, így is baromi jó – nyögöm neki.
– Dehogyis! A banánt csakis pucolva fogyasztom ! – feleli, és egészen kiszabadítva makkomat, meghámozta, ráhajolt és … aAaAaAaAauuu, ez leírhatatlan élvezet… !!!… lihegtem, szemeim könnyeztek, …
… és azon át látom ám, hogy kicsit lejjebb, szemben felfelé libeg egy család, kisgyerek a papa ölében. Erre azért abbahagytuk, és illedelmesen lebegtünk tovább, már ha illedelmes dolog az, ha az ember nadrágjában női kéz vájkál.
Ámde közeledett már a végállomás. Hát én nem tudom, hogy bírom ezt ki. A buszon mégsem lehet. Ezek itt elhaladtak mellettünk, bár mintha valami vigyort láttam volna a fiatal anyuka száján, míg a papa a gyereknek magyarázott valamit a függesztőkerekekről. De Kedves most lendületbe hozta magát. Nem teketóriázott tovább, lentről nem jött senki, kivette, megmarkolta farkamat, és egyszerre lágyan tartva, mégis egyre fokozódó tempóban huzigálva ingerelt… föl, följebb, bele a kéjbe, a lassan már visszatarthatatlan robbanásba, ami nem is váratott magánál többet, mint amennyi a függőszéknek kellett két oszlop közti távolság megtételéhez…
És akkkkkkorrrrr… most… aaaaaa… moooooosssssttttt… behunyt szemeim, a ritmikus, most már erős markolás, az mindenen átcsapó gyönyör miatt úgy éreztem, elpattant valami, nem is valami, de maga a szupererős drótkötél, amit utoljára láttam fölöttem, ami eddig megtartott… mint cérna szakad el, együtt zuhanok súlytalanul… messze, sokkal tovább, mint a bozótos talaj engedné… inkább felfelé… megfeszült testem lüktetve ontotta magját, amit Kedves kapkodva igyekezett lefogni, amennyire lehetett… Fúúúú… zökkentem vissza lassan a valóságba… lent már elindult a legény, aki a kiszállásnál szokott segédkezni… kedves is sürgetően súgja fülembe:
– Végállomás, kiszállás !!! – borzasztó, hogy tud cukkolni… Sebtében előkapkodott papírzsepivel raktam rendet, amennyire tudtam, de bőven lesz dolga a gatyámnak is, hogy felszívja a maradékot…
Remegő lábakkal ugrottam ki a székből odalent.
A buszon Kedves közömbös hangon csicsergett, meg se kérdezte, mikor hálálom meg neki… Node viszem én még őt KIRÁNdulni…
