Elképesztő kalandom az új főnökömmel

Elképesztő kalandom az új főnökömmel

Volt egy remek munkahelyem, ami minden szempontból megfelelt nekem, ám eljött az az idő, amikor minden jónak vége szakad. Az történt, hogy az a részleg, ahol én is voltam, elköltözött, egy külön álló épületbe, ahol csak néhányan dolgoztunk ebben a munkakörben. A munka egy számítógépes rendszer üzemetetése volt, de főleg nők voltak, idősödő nem túl vonzó nők. Mivel csak én voltam, aki értette a programozást, én vittem az egész műszakot, ami este nyolckor kezdődött, és reggelig tartott.

A változás nem csak ennyi volt, az új helyen kaptunk egy új főnököt is, és ez volt az igazi meglepetés. Egy fiatal nő, aki alig múlt húsz éves, lett ennek a műszaknak a vezetője. Mivel nem volt beleszólásunk el kellett fogadni.

A csaj amúgy jó fej volt, mint az első napokban kiderült értette is azt, amit csinálnunk kellett, pontosan tudta mi a munka, ám szerencsére vele nem sokat találkoztunk mert ő a délelőttös műszakban dolgozott. Persze eleinte elég sok időt töltött velünk, részben hogy megismerjük egymást, másrészről hogy ő is megismerkedjen a munkával, amit mi csinálunk.

Amikor már úgy, ahogy tudtuk, hogy mit várhatunk egymástól, egy este ott várt ránk Mónika. Megvárta, amig mindenki beér, így csak 2 kollégára kellett várni, és amikor ők is megérkeztek, előhozakodott az okkal, amiért beszélni akart velünk.

– Sziasztok. – kezdett bele a mondókába. – Mivel még új vagyok, és jórészt a hely is, meg a környezet is új, arra gondoltam, hogy mi lenne ha tartanánk egy ismerkedő bulit. Persze nem nagyot, csak szolidan. Beülünk egy sörözőbe, és beszélgetünk, mert szeretnék megismerni mindenkik, akivel együtt fogok dolgozni. Mit szóltok hozzá?

Mi hárman egymásra néztünk, majd egymás után megadtuk a választ a kérdésére.
– Én benne vagyok. -mondtam elsőként.
– Én is. Mondta Marcsi.
– Akkor én is. Mondta a másik Marcsi, aki valójában Marikanéni volt.
– Ennek örülök. Néz ránk Mónika mosolyogva, majd folytatja.
– Nem tudtam, hogy mit szóltok ehhez, ezért előre lefoglaltam egy asztalt a Hét Vezér Bárban, szombat este hat órára. Remélem ez az időpont megfelel mindenkinek. Mindhárman tétován bólogattunk, mire Móni feláll, és elköszön tőlünk, mondván hogy még sok dolga van. Mi dolga lehet este negyedkilenckor?

***

Este hatkor már ott vagyok a bárban, ami elég puccos hely, és remélem, hogy ő fog fizetni, hiszen ő hívott meg, és ő a főnök. Ülök az asztalnál, és mélázok a dolgokon, amikor Móni rám köszön.
– Szia. A többiek hol vannak?
– Szia. Nem tudom. – válaszolok neki, az igazságnak megfelelően.

Mónika leül, előveszi a mobilját, és hív egy számot. Egymás után beszél a két nővel, majd amikor befejezi, az asztalra teszi a mobilt, és így szól hozzám.
– Úgy néz ki, hogy csak ketten vagyunk.
– Majd csak feltaláljuk magunkat, nem gondolod?
– Bízom benne. Rendeljünk valamit, aztán vágjunk is bele.

Miután a söröm, és az ő esernyős cucca az asztalra került, elkezdett beszélni. Beszélt magáról, a munkáról, a céljairól, ám én nem igazán figyeltem arra amit mond, mert lekötött a látvány. Az az igazság, hogy én csak őt láttam magam előtt, ami egy rendkívül kellemes látvány volt számomra. Amikor elfogyott a söröm, egy kis türelmet kértem tőle, mert el kellett mennem a vécére. Mire visszajöttem, egy új sör, és egy új koktél volt az asztalon, ám most ő ment ki a mellékhelységbe. Amikor visszaért, valami megváltozott rajta, de ezt már csak akkor vettem észre, amikor visszaült mellém. Nem hittem a szememnek, Levette a melltartóját, és most a blúza alatt szabadon ringatóztak a mellei. Nem túl nagy, ám pont elég ahhoz, hogy…

– Ugye nem baj, hogy rendeltem még egy kört?
– Nem. Dehogy, úgyis nagyon meleg van itt bent.
– Ugye? Én azt hittem hogy csak a piától van ennyire melegem.
Mónika nem zökkent ki a ritmusából, ott folytatja a mondókáját, ahol abbahagyta, én meg bámulom tovább a gyönyörű kerek kebleit, ami egyfolytában mozgásban van, hiszen beszéd közben a kezeivel gesztikulál. Ahogy ringanak a mellei, a bimbója a selyemanyaghoz dörzsölődik, amitől hihetetlenül megnő, hogy majd kiszúrja az anyagot. Igyekszem legalább a látszatát fenntartani annak, hogy figyelek rá, ám szerencsére ő nem rám néz, hanem mintha a kezében lenne valami, ami láthatatlan anyagból van, és ami látszólag nagyon fontos. Ez kedvez nekem, mert így legalább úgy tűnhet, hogy nem a melleit bámulom, hanem a kezeit.

Egy idő múlva megáll a keze, ezzel egy időben elhallgat, és rám néz, én meg rá.
– Nagyon szépek a szemeid.- mondja nekem, miközben az említett részemet nézi.
– Örülök hogy tetszik. – mondom neki, hisz más épp nem jut eszembe.
– Ezt eddig miért nem vettem észre? – kérdezi tőlem, miközben az asztal alatt megfogja a kezem, és megszorítja.
– Talán mert nem is nézted meg.
– Az kizárt, mert észrevettem volna.
– Most van rá alkalmad, hogy megcsodáld. – mondom neki, miközben a gondolatok egymást kergetve suhannak át az agyamban, hogy vajon mi sül ki ebből.
– Ugye nem baj, hogy ez elmondtam neked?
– Nem, dehogy baj. Már én is észrevettem hogy neked is szép a…
– Mondd ki. – utasít engem, miközben félbeszakítja a mondatomat.
– …a szemed.
– Biztos hogy ezt akartad mondani?
– Igen., Egészen biztos.
– Pedig úgy láttam, hogy állandóan a mellemet bámulod. Tetszik?

Na bassza meg, lebuktam, erre már nem lehet mást mondani, mint az igazság.
– Jó, bevallom, azokat is néztem.
– Azokat is? Hiszen csak őket nézted, nem is néztél rám, csak a melleimet bámultad.
– Jól van, lebuktam, de ezért nem tehetsz nekem szemrehányást.
– Nem fogok. Tényleg tetszik?
– Nagyon.
– Szeretnéd megfogni?

Meglepett a kérdése, hisz egy fullra teli bárban ülünk és szinte mindenki szeme előtt vagyunk. Körülnézek a helységben, majd vissza rá.
– Ha nem lennénk ennyire mások szeme előtt, tényleg megfognám őket, és még…
– Mi még. Ki kell mondanod.
– Meg is szorongatnám.
A keze az enyémen van még mindig, de ekkor felrántja, és a mellére teszi a tenyeremet.
– Szorongasd meg.
– Ne már, még a végén kidobnak minket.
– Nem dobnak ki, ismerem a tulajt.
– Na de akkor is. Mindenki minket néz.
– Épp ettől olyan izgalmas a dolog.

Ez egy kicsit megnyugtat, ám egyben fel is izgat. Lassan marokra fogom, és megnyomkodom egy kicsit, ami még nem túl feltűnő. De Mónika másképp gondolja a dolgot, mert most a kezemet a blúza alá teszi, amitől a tenyerem rásimul a kerek mellére, és a bimbója a tenyeremet bökdösi. Ennek már fele sem tréfa. Most tudatosul csak bennem, hogy a főnököm mellét markolászom nyilvános helyen, és ebből lehet még baj is.

Amig én a mellét markolom, ő a nadrágomon matat, majd egy pillanat múlva már a farkam markolja, amit észrevétlenül szabadított ki a nadrágomból. Mielőtt még hozzálátna, hogy itt és most kiveri a farkam, kicsit megrázom őt, amire felegyenesedik, és rám néz.
– Ezt itt nem lehet, ha tovább akarod csinálni, akkor menjünk fel hozzám, vagy akár hozzád, ott folytathatjuk.
Egy ideig méz rám, olyan, mint aki meg van bántva, de egy pillanattal később feláll, és húz magával engem is. Szinte berángat a vécébe, majd letérdel előttem, és elkezdi lerángatni a nadrágomat, majd rábukik a farkamra, és szopni kezdi.

Minden erőmmel azon vagyok, meg megállítsam, de nem bírok vele, amikor belép egy pasi a helységbe. Ezek szerint a férfivécében vagyunk. Amikor meglát minket, egyből megfordul, és távozik, ám amig én Mónikával küzdök, bejön egy másik pasi is, aki nem fordul ki, hanem megáll előttünk, és egy pillanatig csak néz, majd megszólal.
– Mónika, fejezd be a vendég zaklatását.
Erre Mónika leáll, felemeli a fejét, és felnéz a beszélőre.
– Jól van Tamás, máris. Mondja Mónika, aztán suta mozdulatokkal próbálja a farkam a helyére tenni, de a mozdulatot végül én fejezem be, majd elindulunk a kijárat felé. Mónika nem ül vissza az asztalhoz, hanem a kijárat felé indul, és még mindig húz maga után. Amikor kilépünk az utcára, már sötét van, és az emberek jönnek mennek a dolgukkal törődve, ránk egy pillantást sem vetnek. Elindulunk az utcán, Mónika még mindig húz maga után, ám észreveszem, hogy nem is húz, inkább belém kapaszkodik. Azt gondolom, hogy kezd kitisztulni a feje, de tévedtem.

Amikor egy kapualjhoz érünk, ő megáll, és belép a sötétbe, majd maga után húz. Ismét a vécében előadott jelenettel próbálkozik, miközben az emberek jönnek-mennek. Megint megpróbálom észhez téríteni, ami végül is sikerül.
– Hazaviszlek. Mondom neki határozottan, de mintha nem is hallaná. – Hol laksz? kérdezem tőle, most már ingerülten, de nem válaszol.
Megállunk egy utcai lámpa fényénél, és elveszem tőle a táskáját, beletúrok, és keresek valamit, amiből megtudom, hogy hol is lakik valójában. Megvan. Vidéken lakik. Hát ez remek, most kocsikázhatok vidékre. Vagyis nem, mert én is ittam, és a kocsim sincs itt.

Leintek egy taxit, majd betuszkolom Mónikát, majd megadom a címet és a kocsi meglódul velünk. Úgy tűnik, hogy Mónika elelélt, de ismét tévedtem. Ahogy ott ül mellettem a hátsó ülésen, azt veszem észre hogy a bugyiját rángatja le magáról, amit aztán egy kecses mozdulattal az arcomba hajít, és nekiáll maszturbálni. Egy egyik lábát rajtam keresztül vetve, szinte fekszik a hátsó ülésen, amikor észreveszi, hogy a sofőr, a tükörből minket bámul. Pontosabban őt. Mónika felül, majd a sofőr vállára csap egy nagyot és rászól.
– Fordítsd el a tökrőt ha jót akarsz.

A sofőr nem csinál ebből ügyet, úgy tűnik hozzá van szokva az ilyen utasokhoz is. Elfordítja a tükröt, és Mónika folytatja a megkezdett önkielégítést. Aztán megáll a keze, rám néz, és így szól hozzám.
– Most mit bámulsz? Nem láttál még nőt, aki maszturbál? Inkább segíts. – mondja sértődötten, majd tovább masztizik.
egy perccel később megint megáll a keze, és elkezd helyezkedni. Feltérdel mellette, majd felém fordulva megint a nadrágomat kezdi kigombolni. A hely szűke miatt nem igazán vagyok képes neki ellenállni, így hamar megszerzi amit akar. Megint a farkam szopja, egy taxi hátsó ülésén.

Aztán váratlanul megint helyezkedni kezd, és egyszerűen rám ül. Nem csak hogy rám ül, hanem meglovagol, egy szempillantás alatt ráhúzza a nedves pináját a farkamra, majd lovaglásba kezd rajtam. Erre a dühöm hamar elszáll, mert valójában kurva jó amit csinál, és tényleg élvezem. Nem voltam még ilyen helyzetben, de valóban izgató, és be kell vallanom, hogy Mónika is jó bőr, és amit csinál, azt jól csinálja.

Úgy lovagol rajtam, mintha hazáig akarna vágtázni, ám hamar elélvez, majd rám csúszik, és úgy szorít magához, hogy mozdulni sem bírok. Aztán kezdi elölről. Megint vágtázik rajtam és újra elélvez, és már én sem vagyok képes tartani magam, így hát beleélvezek.

Aztán észreveszem, hogy a kocsi áll, és a motor is leállt. Mónika még csak most ér a célegyenesbe, és hangosan sikongatva élvez el rajtam. Aztán, amikor lecsillapodik, lemászik rólam, majd körül néz.
– Miért álltunk meg? – Kérdezi bambán.
– Megérkeztünk. – mondja a sofőr, immár a tükörből, amit most visszafordított a rendes állásba, így láthatom az arcán a kaján vigyort is.
– Jó de hol vagyunk? – kérdezi Mónika.
– Itthon vagy. Hazaértél.
– Akkor jó. – mondja Mónika, majd fogja táskáját, kiszáll a kocsiból és elindul a kertkapu felé, ahol megáll, visszafordul, és még utánam kiált.
– Holnap még számolunk ezért.
Válasz helyett csak intek neki, majd becsukom a kocsi ajtaját, és megadom a sofőrnek a saját címemet. Amikor hazaérek, letusolok, majd bedőlök az ágyba, és alszom reggelig.

***

Hétfőn este, legnagyobb meglepetésemre, amikor beérek a munkába, Mónika már vár rám. Szó nélkül beinvitál az irodájába, majd hellyel kínál, aztán ő maga is leül.
– Először is szeretnék bocsánatot kérni tőled a történtek miatt.
– Ugyan. Már túl vagyunk rajta.
– Igen, ám magyarázattal tartozom.
– Nem tartozol semmivel.
– De igen. Azt tudnod kell, hogy orvosi kezelés alatt állok, ami miatt gyógyszereket kell szednem.
. Mi a bajod? – kérdezem tőle, némi ijedtséggel.
– Semmi komoly, csak egy vesebetegségről van szó, de már szinte meggyógyultam. Szóval a gyógyszeres kezelés miatt az alkohol hatott rám ilyen brutálisan, vagy inkább fordítva. Mindegy is. Szóval bocsánatot kérek, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hoztalak. Ezzel együtt szeretnélek kárpótolni is, az a minimum, hogy kifizetem a taxiszámlát, és még amit szerinted…
– Nem szükséges.
– De én mégis szeretném. Ezenkívül meg szeretnélek kérni, hogy ez az eset maradjon kettőnk között.
– Ez természetes.
– És még valami.
– Hallgatlak.
– Bármilyen furcsán is hangzik, az az igazság, hogy mindenre emlékszem. Tudom mit tettem, csak éppen nem voltam képes magamat kontrollálni.
– Ez sajnálatos.
– Valóban az. Éppen ezért szeretnélek megkérni, hogy adj nekem még egy esélyt, hogy helyrehozzam, amit elrontottam.
– Ugyan Erre semmi szükség.
– De igen van. – miközben ezt kimondja, az arca egyre vörösebb, látszik hogy valóban komolyan mondja, és látszik rajta a valódi megbánás is.
– Miért?
– Mert, mint mondtam mindenre emlékszem, még arra is, hogy mennyire élveztem veled minden pillanatot. És… szóval szeretném ha kapnék még egy esélyt, hogy folytathassuk.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy…
– Igen. Akarlak téged.
– Megleptél.
– Én magam is meglepődtem, amikor ez tudatosult bennem. Szóval?
– Nem is tudom. Egy feltétellel lehet róla szó.
– Mi az? Elfogadom.
– Nem ihatsz alkoholt.
– Rendben. Holnap este? Jaj, te itt leszel este. Nem baj, majd igazolom a távoléted.
– Ne viccelj már. Elmegyünk vacsorázni kettesben, utána meg behozol melózni? Ez nem oké.
– Jól van, akkor ezen a héten szabin leszel. Így jó?
– Igen, így már megfelel.
. Akkor indulhatunk?
– Hová?
– Hát vacsorázni.