Szex egy idegen pasival
Ülök a távolsági járaton, és figyelem, ahogy az esőcseppek egyre nagyobb intenzitással verik az ablakot. A francba, már csak ez hiányzott! Fázósan dörzsölöm meg a karjaimat, aztán karba fonom a kezem, amikor látom, hogy a mellettem ülő srác nem tudja levenni a szemeit a hidegtől összeugró bimbóimról. Egész jóképű, nem is értem, miért kell nyilvánosan ilyen éhesen bámulnia más nőket. Ahogy így elnézem, jó pár évvel fiatalabb is nálam. Mindegy. Akárhogy is, nem ő tehet róla, hogy esni kezdett az eső, mint ahogy arról sem, hogy amikor elindultam még ezer fok volt, és csak egy lenge top van rajtam, ami tökéletesen rám simul. Csörög a telefonom, kelletlenül kutatok utána a táskámban. A főnököm az, idegességtől remeg a hangja, a kimutatásokat követeli rajtam, küldjem el online.
– Még egy óra, max. másfél, és odaérek. – nyugtatom. Odakint már alkonyodik. Remélem van benne annyi, hogy elém jön az irodától, ha már berángatott ilyen hülye időpontban egy előrehozott határidő miatt.
– Hol élsz te, nem hallgatsz híreket? – förmed rám. Magamban elmormolok néhány kedves szót a köcsög bunkókról.
– Tudod, hogy busszal jövök. Már egy órája úton vagyok, de valami veszett dugó van mindenfele, még a városon kívül vagyok. – erőltetem a hangomba a maradék jólneveltségemet.
– Jó, akkor fordulhatsz is vissza. Találtak valami átkozott háborús bombát az utca végén, a kerületbe se tudsz bejutni, azt hiszem. Itthon vagyok, összerakom egyedül a pályázati anyagot, csak küldd el a szükséges cuccokat! Most!
Leteszem, csak aztán káromkodom halkan. Előrángatom a laptopot, a netes bizbaszt, tíz perc alatt átmegy az egész, a hozzá fűzött magyarázataimmal együtt. Ezért indultam el az estébe? Újra előveszem a mobilt. Felhívom Tündét, ha már úgyis bemegyek a belvárosba, jöjjön el velem dumcsizni. Persze nem ér rá. Netti sem.
– Ezt nem hiszem el, senki sem ér rám ma! – mormolom dühösen a már letett telefonnak. Érzem, ahogy a másik ülésen fészkelődni kezd a srác, kicsit oldalra dől, mintha aludni készülne. Na, még ezt is megérem, elalszik a vállamon. Nem túl feltűnően elhúzódom, felsőteste önkénytelenül követ. Ránézek, hogy szóljak, ez már az én ülésem. De nem alszik, szeme nagyon is nyitva van, néz figyelmesen, mérlegelőn. Ha azon gondolkodik, mennyit engedhet meg magának, jobb lesz, ha közlöm vele, hogy már ennyit sem. De azért persze hízeleg, jóillatú fiatal kis srác, az inge alatt feszes testtel, intelligens arccal, egy pillanatra felsajdul bennem az érzés, milyen jó lehet megérinteni, kiélvezni. Hülye vagyok? Még mindig csak néz, végül megszólal:
– Bocs. – mondja kis félmosollyal, de semmi bocsánatkérő nincs a hangjában. Inkább meleg és kicsit karcos. Állhatatosan néz. Lopva lepillantok a kezére. Hosszú, finom ujjak, kissé inas, de szép férfikéz, feljebb karkötő. Elszégyellem magam a szóra, ami beugrik róla: gusztusos. Igen, ha eltekintünk attól, ahol vagyok, aki vagyok, ami épp van körülöttem, szóval mindentől, akkor biza itt ül mellettem egy gusztusos, finom, zabálni való kis pasi. Egy olyan, amit megérdemelnék, már régen. Megrázom magam. Most már biztos, hogy az agyamra ment a kánikulába betörő hideg léghullám.
Újra ő szólal meg.
– Fázol. – jelenti ki, szemérmetlenül bámulva a melleimet. El kellene takarnom őket, de a kezem bénultan lóg mellettem. Letaglózóan jólesik, hogy tetszik neki. Végülis, csak egy fiú az egyre sötétülő buszon, akit soha többé nem fogok látni. Kihúzom magam, hagyom, had nézze az elsuhanó lámpák meg-megvillanó fényében. De állati bátor vagyok is, a francba – kong az agyamban a rosszallás. Nem törődöm vele. A belső ülésen ülök, a másik sorban senki. Eltűnik belőlem a feszültség, sóhajtok egyet, hátradőlök, lehunyom a szemem. Hagyom, hogy a szomszéd ülésről a test hozzám érjen. Épp csak rám dől egy picit, mégis finom, és egyszerre izgató. Még bátrabb leszek, felteszem a lábam a kis fém peremre a busz oldalán. A szoknyám, ami illedelmesen a térdemig ér, most felcsúszik. Éppen csak annyira, hogy kivillanjon a combom. Ki sem nyitom a szemem, érzem, ahogyan közelebb hajol. Illata így még intenzívebb, talán ezért. Aztán megérzem a száját, a fülemhez egészen közel.
– Húzd feljebb. – suttogja kis remegéssel a hangjában. Szóval ő sem olyan bátor.
– Nem. – mormolom egészen halkan.
Nem válaszol. Várok kicsit, aztán kíváncsian felnézek. Szemembe néz, lassan, nagyon lassan és érzékien a vállamhoz hajol, nyelve végigsiklik a topom pántjától a kulcscsontomon át a nyakamig. A váratlan kényeztetéstől az ölemben szinte áramütéseket gerjeszt az izgalom, önkénytelenül felnyögök. Elvigyorodik, rá van írva, tudja, hiszi, sínen van. Felhajtja közülünk az ülés karfát, közben fogva tart tekintetével. Kockáztat, tudja jó, hogy nemet is mondhatnék, kiálthatnék, vagy elküldhetném a francba. De legalább bátran kockáztat, és ez észbontóan izgató. Szembe fordul velem, ujjai a térdemre siklanak, majd onnan tovább a combomra. Nem moccanok, csak remegek. Ez annyira tiltott, annyira nem helyénvaló, és annyira, de annyira izgató. Érintése megáll a combom tövénél, aztán visszasiklik a térdemre, hiányát otthagyva ölem szélén. Újra elindul a keze, cirógat, közben arcomat nézi, ahogyan kitágult pupillával, számat összeszorítva remegek a vágytól és a kéjtől. Elől a folyosó végén hangos csilingeléssel villan a lámpa, megállót jelezve. Keze lesiklik megint a combomon, de most egész egyszerűen tovább halad, ujja becsusszan a bugyimba. Nyelek egy hatalmasat, ő pedig elégedetten mosolyog. Azt találta, amit remélt, egy duzzadt, forró, nedves puncit. Mutató ujja begörbítve, úgy cirógat a tetejével végig a vágatba, mint mikor valaki a kézfejével simogatja az arcomat. Elnyílt szájjal meredek rá. Úristen, egy buszon vagyok, egy idegen sráccal, aki a bugyimba nyúlkál és ettől mindjárt elélvezek. Tudja ezt, látom a szemében. A fülemhez hajol.
– Én itt leszállok. Gyere velem!
Ez nem én vagyok, ez nem velem történik! Nincs időm a józan eszemet előkaparni, a torzító mikrofonba a buszvezető belemotyogja, hogy nem tud a rendes útvonalon bejutni a városba, akinek nem jó a módosított útvonal, szálljon le. Ez őrület. Remegő léptekkel haladok mögötte a sorban, most nézem csak igazán, magasabb mint én, farmert és inget visel, az ő vállán is laptoptáska. Keze hátra nyúl az enyémért, lesegít a buszról, közben magához szorít.
Pár leszálló utas taszít rajtam, ő erősen fog, aztán elindul velem. Nem vagyok normális. Gyorsan végig gondolom, van nálam telefon, végső esetre gázspré, de hogyan magyarázom meg, mit kerestem vele az utcán, vagy bárhol máshol? Lehet, hogy ő a baltás gyilkos. Azok mindig bizalomgerjesztőek. A parkoló autók felé futunk az esőben, kezéből kulcsot vesz elő, megvillan a kocsi fénye. Sötétzöld, szép dukkózású, kicsit bálna alakú autó, ahogyan kinyitja a hátsó ülést, hogy bedobja a laptopot, megcsap egy könnyű, tengeri illat. Úgy teszek, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy én is bedobom a sajátomat. Beülök, körül nézek, amíg indít. Tipikus autóbelső, nagy rend, sehol egy eldobott fecni a földön vagy az ajtózsebben. Én oda szoktam tenni, mindent, ami megtartandó, vagy amit még ki kell dobni egy kukánál, mert nem vagyok utcán szemetelős alkat, meg tollat, jegyzetet, pótparfümöt, kézkrémet, rágót, egyéb vackokat. Ebben az autóban semmi személyes nincs, kivéve a zenét. Nem rádió, válogatott, kellemes, pihentető, de mégis valahogy férfias dallamok töltik meg a teret.
– Kellemes. – szólalok meg.
– Tetszik? A kedvencem.
Keze átsiklik a sebváltóról a térdemre. Nyelek egyet, mert a vágy a semmiből hirtelen megint iszonyatos erővel tör rám ettől a pici érintéstől. Dögösnek, őrültnek és szexinek érzem magam. Egy vonzó idegennel az éjszakában. Na, hát lehet, hogy tényleg megbolondultam.
Szokványos panel, ami előtt megáll, kisegít az autóból, magához szorít, a vállgödrömbe fúrja az orrát, beszívja az illatomat, aztán csókolni kezd. Nem is emlékszem rá, mikor izgatott fel utoljára egy csók, a mindennapjaimban inkább a megnyugvás, az összetartozás jele, de nem kelt bennem vágyat, most meg… Remegő lábakkal megyek utána a lépcsőn. Jó lenne a liftben elbújni és úgy élvezkedni, merül fel bennem az ötlet. Halkan csippan a biztonsági rendszer, ahogy fürge ujjaival beüti a kódot. Végre bent vagyunk. Az ajtónak támaszt és finoman, érzékien végig nyal, a torkomtól le a topom széléig, keze a mellemre siklik, végre a blúz alatt, felnyögök.
– Eszméletlenül begerjesztesz! – mondja. Kinyitom a szemem, a száját nézem, muszáj végig nyalnom. Tetszik neki, zihál, ágyékával még beljebb furakszik szétfeszített combjaim közé.
– Engem sem hagysz hidegen. – mormolom félig lehunyt szemhéjam alól kikémlelve.
Elneveti magát, aztán felkap, ölemet az öléhez szorítva visz be a szobába. Nem olt villanyt, a kinti lámpafény pont elegendő ahhoz, hogy lássuk egymást, de mások ne lássanak minket. Ül az ágyon, én az ölében vele szemben. Gombolni kezdem az ingjét, de ő türelmetlenül áthúzza a feje fölött a félig kinyitott ruhadarabot.
– Így gyorsabb – vigyorog. Nyúl a topom felé. Ellököm a kezét. Nem érti.
– Vááárj egy kicsit! Ha kényeztetsz nem tudom kiélvezni a tested.
Gyönyörködöm benne. Hagyja, láthatóan tetszik neki, hogy nem titkolom, mennyire élvezem, hogy egy ilyen szépséges, feszes, izmos, mondhatni tökéletes felsőtestet érinthetek. Ültében hátradől, dereka mögött kezével támaszkodik, felkínálja magát nekem. Tenyeremet kényeztetem bőre érintésével, számmal, nyelvemmel követem az útját. Átsimítom a mellbimbót, egészen kicsire összeugrik, muszáj nyelvemmel is megérintenem. Felsóhajt alattam. Ránézek, szeme csukva, ajkai picit elnyílva. Lejjebb siklatom a nyelvemet, le hasára, élvezem feszességét, a gyors légzésre emelkedő és süllyedő erős hasfalat, a bőre sós ízű, finom, olyan jó megérinteni az ajkaimmal és a nyelvemmel. Kapkodó mozdulatokkal bontom az övet a farmeren, megadóan emeli a csípőjét, ahogyan lerángatom róla, a szemét ki sem nyitja. Folytatom a kényeztetést, egyre lejjebb haladok a hasán. Ágyéka fazonra borotvált, a szőre rövidre vágva. Éljen, szeretem így, legyen férfiasan szőrös, de ne zavarjon semmiben. Szám még csak a hasán, de muszáj legalább megérintenem. Tenyeremhez szorul a forró, száraz tapintású farka, élvezettel markolom meg. Felszisszen. Felnézek rá, bocsánat, suttogom. Most először nyitja a szemét. Kezem az ágyékán, arcom mellette, tetszhet neki a látvány, mert elnyílt szemmel bámul rám. Végül a hajamba simít.
– Ellenkezőleg. Nagyon jó vagy! – mondja. – De te még fel vagy öltözve.
– Úgy érted, hogy felöltözve térdelek előtted éss… – jelentőségteljesen elhallgatok, beszéd helyett végig nyalom a gyönyörű farkát, lentről egészen fel, kényeztetően, laposan, hogy érezzem minden ízét a számban elolvadni. Olyan finom. Felnézek rá, hagyom, hogy kiélvezze a pillanatot. Szó szerint remeg, csak néz, meredten nézi, ahogyan nyelvem felsiklik a fékjére, finom, pille érintésekkel izgatom, aztán lefele tartok, a golyókat egyenként megszopogatom, közben tekintetemet az övébe mélyesztem. Visszatérek a farkára, nyelvemmel paskolom, körbe, ahogy felfelé haladok rajta, aztán ujjammal átsimítom a makkot. Megremeg, én pedig felnevetek, újra megismétlem, majd a nyelvemmel és az ujjaimmal felváltva játszom vele. Tenyerem már csupa nyál a nyelvemtől, ráborítom a makkra, aztán nedves ujjaimat végig zongorázom az egész farkán, keresztben. Hörögve veszi a levegőt, de még tartja magát, néz. Finoman szorítok rajta, a mozdulattól szinte önkénytelenül lendül egyet a csípője, egy olyan igazi, lökő mozdulatot. Felállok. Csalódottan néz rám, de várakozón. Nem kérdez.
Felhúzom a szoknyámat.
– Ez az, vetkőzz! – suttogja.
Ingatom a fejem, derekamra húzott szoknyámban simogatom a bugyimat. Alányúlok, nedves vagyok, pokolian nedves és nagyon élvezem. Lassan lehúzom magamról a csöppnyi átázott ruhadarabot és feléje dobom. Elkapja, orrához szorítja. Derekamra gyűrt szoknyámban térdelek vissza elé, szám az ölében, egyik kezem az ő combjai között, másik az enyéim között.
– Vedd le végre ezt is! – nyúl a blúzomért. Egy pillanatra elbizonytalanodom. Nem vagyok már tinédzser, és a melleim sem úgy állnak, mint régen. Mondjuk a szobában sem sorakoznak a falnak dőlve a szőke, hosszú combú, égnek meredő didkójú tizenéves csitrik, és a srác sem úgy néz ki, mint aki épp számon akarja kérni rajtam a nemlétező 90-60-90 arányokat. Leveszem a topot, és hagyom, hogy nézze a súlyuktól kissé megereszkedett, de azért még formás, enyhén széttartó halmokat. Aztán visszalököm az ágyra, és fölé hajolok. Lágyan simogatom a melleimmel a farkát, aztán közéjük fogom, és úgy simogatom, miközben nyelvemmel a makkján játszom. Keze matat a kanapén, feje alá markolja a díszpárnát, hogy jobban lásson. Örömét leli a látványban, nem kétséges. Végül felhagyok a számomra kicsit kényelmetlen pózzal, ujjaimmal és számmal kényeztetem tovább, miközben bal kezem esetlen ujjai rátalálnak a csiklómra. Valójában nem őt részesítem élvezetekben, magam élvezkedem. Érzem, hogy közel van a végéhez, de én még játszani akarok. Finoman rászorítok, a zacskóját éppen csak meghúzom. Állítólag ez használ. Nem csalódom, picit sóhajt, de már nem zihál úgy. Felemel, felfektet az ágyra. Ajajj, én következem. Mellém heveredik, ujjaival körberajzolja a testemet, mindenhol átkutat. Melleim szinte égnek, annyira várom, hogy végre finom ujjaival és szájával megtalálja a bimbóimat. Sóhajok szakadnak ki belőlem, mikor végre a szájában érzem a mellem, nyelve kicsit játszik vele, aztán finoman megszívja. Felhördülök. Egy pillanatra megtorpan, mintha csak megjegyezné, hogy ez jó taktika, aztán másik mellemre vándorol az ajka. Itt már épp csak körbenyalint, forrón rácuppan a mellbimbómra, és óvatosan ajkai közé szorítja. Vergődök a kéjtől, kiáltások szakadnak ki belőlem. Nem tudom türtőztetni magam, a másik keze után tapogatózok, lábaim közé húzom. Csupa lucsok vagyok, ujjait
szétnyíló szeméremajkaim közé erőltetem, fogom a kezét, ujjait végig húzom a vágaton, aztán vissza, a gátamra. Érti, mit szeretnék, simogat, két-három ujja siklik rajtam, simogatja a csiklómat. Nekifeszítem a testemet, kis jajgatások szakadnak ki belőlem, ahogy simogat, miközben szája fáradhatatlanul kényezteti a melleimet.
– Igen, kérlek, igen, még! – lihegem.
Ajkai elindulnak a hasam irányába. Visszahúzom. Ezt a kényeztetést akarom, még, még, odalent megteszik az ujjai is, de még mennyire, hogy igen, fürgék, érzékenyek, tudják, mi a dolguk. Egy ujj egy ideje már hüvelyemnél toporog, körbe-körbe simítja, tolom felé magam. Végül megkegyelmez, besiklik.
– Jaj, olyan jó! – lihegem. Még egy ujj siklik belém, kiparancsolom. Az az egy is elég így, hogy begörbül, épp eléri a g-pontomat, simogatja, sebesen lökdösi, én pedig szorítom, alig tudok már magamról, a többi ujj a gátamat kényezteti.
– Akarlak! Érezni akarlak magamban! – nyöszörgöm.
Felemeli a fejét a mellemről.
– Ezt mondd még! – követeli.
– Mit? – sóhajtok – Hogy akarlak? Akarlak! Kérlek! Gyere belém!
– Mesélj, még, mit szeretnél?
Lábaim közé csúsztatom a tenyeremet, megfürdetem nedveimben, aztán megmarkolom vele a farkát. Csöppet sem kókadt, amíg velem játszott, vagy ha elhagyta is egy időre a vágy, a kérésemtől megint tökéletesen délcegen pompázik. Átsimogatom a nedveimmel, aztán a számba veszem.
– Ugye tudod, hogy most…?
– A saját ízemet érzem rajtad? – fejezem be a mondatát – Igen, tudom.
Csak kicsit hagyja, hogy játsszam vele, végül felemel.
– A fiókban van gumi. – mondja.
Kihalászom, óvatosan felgörgetem rá. Lennének játékos ötleteim erre a feladatra, de fő a biztonság. Hátamra fekszem, széttárom a lábaimat. Közéjük siklik, nyelvével izgatja a csiklómat.
– Ne, nem ezt akarom.
– Szóval a farkamat akarod? – kérdezi kajánul vigyorogva. Élvezi a helyeztet, és én is.
– Akarom. Igen. Érezni akarom végre! Kérlek!
Lassan, nagyon lassan nyomul belém. Élvezem, ahogy kitölt, erősen rászorítok, mert imádom az érzést, még, még akarom, hogy mindenhol érezzem, ott van, nekem feszül, forró és ruganyos, de kemény, és leírhatatlanul jó. Tökéletesen kitölt, hozzám simul minden belső négyzetcentiméteremen, mintha csak belém tervezték volna. Lassan kezd el mozogni, kihúzódik, én pedig mohón követelem vissza, csúszok utána, tudom, hogy másként kellene, hogy jó legyen a ritmus, de nem lehet, hogy csak egy másodpercig is ne érezzem magamban tökéletesen tövig. Szorítom magamhoz a fenekét, tartom, és a hüvelyizmaimmal játszok vele.
– Ez jó, édes! – suttogja a fülembe. Hullámoztatom az izmaimat, olyan jó, hogy mindenhol érzem, finoman és erősebben. Végül csak mozdul, lökései végigsúrolják a hüvelyfalamat, csapzottan kapaszkodom belé, nem tudok parancsolni a számnak, mondom neki, mit érzek, néha teljesen összefüggéstelenül. Mikor már csak jajjszavakra futja tőlem, kihúzódik belőlem, megfordít. Fejemet az ágyra szorítom, fenekemet felpucsítva kínálom oda magamat neki. Tudom mi következik, kemény, a hátsó hüvelyfalamhoz nyomódó, édes, szétrobbantó kényeztetés, imádom ezt a pózt, annyira jó vele, tökéletesen érzem a hüvelyem alsó felén a farka alját, magamban a makk ütődését, egészen más így, mint szemből, durvább, erősebb, intenzívebb. Most nem beszélek, nem enged magától a kéj, muszáj rákoncentrálnom, semmilyen más érzékem nem működik, csak a forró ölem létezik, és a lökései, ami egyre sodornak az öntudatomtól. Egyik keze mellemre érkezik, erős, szinte durva mozdulatokkal fokozza a kéjem, miközben jobb keze a csiklómra téved. Vonaglom, rázkódom a rám törő orgazmustól. Ujjai kegyetlen módon hajszolnak bele a következőbe és a következőbe. Könyörgöm, hogy ne tegye és könyörgöm, hogy mégis, igen, igen, igen, igen, igen, igen! Sokadszorra vonaglok a kezei alatt, mikor végre ő is elveszíti az önuralmát. Valahol a tudatom mélyén, vagy inkább a szélén, érzékelem, hogy őrületes tempóra vált, marka keményen szorítja csípőmet, és üvöltve belém lövell, egyszer, kétszer, sokszor.
Élvezem rám hanyatló teste súlyát, pihegek.
– Istenem! – szuszogom, mikor végre meg bírok szólalni.
– Ne szólíts így! – nyögi, vigyorogva. Bevackolom magam lábai közé, hogy a combja a lábaim közé, a még mindig zaklatott puncimra simuljon.
– Nem is tudom a nevedet. – mélázok el.
– Majd legközelebb elmondom.
– Legközelebb? – vonom fel a szemöldökömet.
– Persze. Még egy csomó pózt nem próbáltunk ki.
– És egy csomó helyet. – értek vele egyet.
