Diákmunka a kertészetben

0 (0)

Diákmunka a kertészetben

Eljött a nyár, de új elemként otthon enyhének nem nevezhető nyomás nehezedett rám, hogy az emberek, és főleg az úgymond normális férfiak, azok mind kemény kétkezi munkát végeznek, és pénzt is keresnek vele. Na most, ebből a kétkezi munkát, meg a normális férfi dolgot gimnazistaként nem nagyon éreztem magaménak.

Attól, hogyha inkább élvezni szeretném a nyarat, és nincs sok kedvem kétkezi munkáért valami jelképes összegű fizetést szerezni, nem érzem, hogy kevésbé vagyok normális férfi… De sajnos nem volt túl sok választásom, úgyhogy kerestem egy diákmunka-közvetítőt. Egyből ajánlottak is többfélét, de valami gyártósor mellett biztos megbolondulnék. Erre mondták, hogy van például egy kertészet, ami szabadban is van, változatos is a munka, mondtam, hogy jó, megadták a címet, és már másnap mehettem is dolgozni.

A városból kivezető út mentén volt a kertészet, eléggé kint, egy házaspár volt a tulajdonos. Volt még ott egy lány is, mint kiderült a lányuk, aki inkább csak nyáron dolgozott. Ezt onnan tudom, hogy meg is kérdeztem tőle, hogy ő is diákmunkás-e, de mondta, hogy nem, ő iskolába jár még, de ő lesz az örököse a kertészetnek.
– Persze csak akkor – mondta mosolyogva –, ha bizonyítom, hogy jól tudom irányítani a munkát.
– Vannak más dolgozók is? – kérdeztem.

Azt mondta, hogy voltak néha, de nem váltak be. Hogy ez mit jelent, az nem derült ki pontosan, csak annyit tudtam meg, hogy nem úgy dolgoztak, ahogy kellett volna.
– Ezért gondoltuk úgy, hogy megpróbálkozunk a diákmunkával, mert a fiatalok még nevelhetők – magyarázta.

Ez a nevelhetők szó egy kicsit furcsa volt egy ilyen fiatal lány szájából.
– Akkor te most nevelni fogsz kicsit engem? – kérdeztem viccelődve, de ezen meglepődött, legalábbis ez látszott a szemében, nem nagyon tudott mit mondani erre, vagy nem akart válaszolni. Azt mondta, majd meglátjuk, aztán elgondolkodva hozzáfűzte:
– Majd meglátjuk, hogy szükség van-e rá, vagy mindent úgy csinálsz, ahogy kell.

Érdekes lesz… gondoltam magamban. A furcsa közjáték után belevágtunk a munkába.
A lány annyira bűbájos, kedves és vidám volt, hogy önmagában az, hogy vele lehettem, már azt is egy jutalomnak tartottam, és szerencsésnek éreztem magam. Fehér szalmakalapja volt, nagyon jól állt neki a szőkésbarna fürtjeihez, a magas homlokához és a széles mosolyához gyönyörű fogakkal és a szeme alatt kis szeplőkkel, amit napsütés hozott elő. Mindig kertésznadrág volt rajta, mezítláb volt szandálban, és azt egyből felfedezték a szemeim, hogy a kertésznadrág alatt nem hord sem melltartót, sem topot. A hóna alatt a gyönyörű kerek melleinek az oldala részben látható volt, annyira izgató volt, hogy hiába próbáltam, nem tudtam nem oda nézni, és amikor valamit a melléhez fogott, akkor időnként szinte a fél melle kigömbölyödött. Akár provokatívnak is nevezhetném, de a természetessége ezt ellensúlyozta, és úgy tűnt, hogy a bőre mindenhol barna lehet, talán nudizik is valahol. Szóval folyamatosan izgató volt, és még azon is gondolkodtam, hogy vajon bugyit hord-e alatta. Biztosra vettem, hogy nem, legalábbis a fantáziámban így volt.

A mellbimbójára is eszelősen kíváncsi voltam, próbálkoztam mindig olyan szögből állni mellette, hogy hátha megpillanthatom, de csak nem sikerült. Egyszer viszont, amikor előttem állt, és mutatott nekem valami rügyet, maximális figyelmmel néztem, de nem a növényt, mert végre beláttam a melleit közé… Gyönyörű, nagy rózsaszín mellbimbóudvara volt, és hosszú, kiálló, annyira izgató mellbimbói, hogy alig bírtam magammal. Közben kérdezett valamit, persze nem hallottam.

– Hahó…!!! – mondta, és a jobb kezével felmutatta a palántát, vagy micsodát, közben a bal kezével hátranyúlt, és a világ legtermészetesebb módján, mintha ez megszokott módszer lenne, több kedves kis fülessel helyes irányba pofozta a fejemet.
– Mit is mondtam…? – kérdezte kicsit számonkérő stílusban, amitől olyan kis kellemes borzongást éreztem, és attól, hogy először megérintett, megszólalni sem tudtam, azt pedig, hogy több kis pofont kaptam tőle, még jobban felizgatott.

Felém fordult, és ahogy fordult, az egyik mellbimbója kikandikált a kertésznadrág első része alól. Szinte szégyelltem, hogy így kigúvadtak a szemeim. Ő ezt persze látta, egyértelmű volt a helyzet, de nem érdekelte. Lenézett, látta, hogy kilóg a mellbimbója, a világ legtermészetesebb módján megfogta a mellét, a bimbója még mindig kilógott az ujjai között, és visszanyomta a kertésznadrágba. Hogy visszatérjek a valóságba, mosolyogva mutattam a jobb orcámat is, hogy ide is kérek. Nevetett, és a jobb és bal kezével jobbról-balról két-három fülest kiosztott mind a két orcámra.

– Na, most kaptál eleget, oszd be – mondta –, meg is érdemelted.
Tetszett a munka, gyorsan belejöttem. Az egyik napon egy nagy vödröt szerettem volna leemelni a polcról. Azt hittem, üres, azonban valami fura lé volt benne, és az egész rám ömlött. Először ijedtemben csak azt mondtam magamban, hogy ez poshadt esővíz, de ez valami zöldesbarna, nyálkás, borzalmasan büdös valami volt. Ijedten néztem a lányra, aki ugyanígy nézett vissza rám, és csak annyi jött ki belőle, hogy:
– Jaajjj…
– Mi ez a borzalmas büdös nyálkás lé?! – kérdeztem.
– Ez a levéltetű lemosó emulzió – mondta kioktató hangon. – Nagyon hasznos, a palánták szeretik, de még én sem tudom, hogy mi az összetétele, úgyhogy ezt most azonnal le kell mosnod magadról!

Hátralépett a slagért, kicsit megnyitotta, és gondoskodó hangon mondta, hogy még nem forrt fel a víz a gumicsőben a tűző napon, meg tudsz vele mosakodni. Majd amikor már a kútból jön, akkor hideg lesz, de van, amikor kifejezetten az a jó, ha hűsíti a… hűsít. Ezekkel a kedves szavakkal felém irányította a slagcsövet, és a kezemet mostam le vele, majd a lábamra kezdte spriccelni a vizet. Kiléptem a szandálomból, és a lábamat is lemostam, erre egy kicsit ingerülten mondta:
– Mosakodj meg rendesen, vedd le az összes borzalmas szagú ruhát!
Le is vettem a pólómat, ránézett a nadrágomra, amiből szintén csöpögött a folyadék.
– Ja, hogy azt is vegyem le?
Levettem.
– Tovább, tovább, ne húzd az időt, mert lemarja a bőrödet! – siettetett. – Tovább, tovább!
– Még mit vegyek le? – kérdeztem.

Egy pillanatra megálltam, hogy mármint úgy gondolja, hogy az alsónadrágomat is le kell vetnem. A szemébe néztem könyörgően, de teljes értetlenséget láttam benne, hogy most nem érti, miért tétlenkedem, de én megértettem, úgyhogy diszkréten elfordulva letoltam az alsónadrágomat is, azt is odadobtam a többi közé. Kellemesen locsolta rám a vizet, végig a nyakamtól a bokámig oda-vissza folyamatosan, de egy kicsit, vagy hát nem is kicsit kellemetlenül éreztem magam, főleg amikor közelebb jött, és átállt a másik oldalamra, és ugyanezt kezdte el csinálni elölről. Ekkor már olyan zavarba jöttem, de mindenáron próbáltam leplezni, és úgy felfogni, hogy ha ebből ő nem csinál semmilyen problémát, akkor nekem sem kell.

A legnagyobb gond az volt, hogy a lábam közé is lecsurgott ez a valami, sőt hát elkezdett erősen csípni és marni, bizony ott… Ettől kezdtem pánikba esni, és nyúltam a slagcsőért, de segítőkészen mondta, hogy majd én tartom, te csak mosd. Hát ez már tényleg kínos volt, ahogy én a golyóimat tartottam, és ő alulról szakszerűen spriccelte a vizet, majd egy kegyelemdöfést is bevitt azzal, hogy mondta, hogy lehet, hogy alá is bement, húzzam hátra, és mossam meg ott is… Ez már sok volt nekem, de azt kell mondjam, hogy még hálás is lehettem azért, hogy legalább nem mondta azt, hogy a fityma alatt a makkot is mosd meg, de égett az arcom, annyira elkezdtem pirulni.

Mikor végeztünk, mondta, hogy állj ide a betonra, itt süt legjobban a nap, hamar megszáradtsz. Odaálltam, úgy éreztem magam, mint egy Dávid-szobor a talapzaton, na jó, nem vagyok ennyire nagyképű, de ő tényleg olyan műértő figyelemmel járt körbe. Valami ilyesmi volt, hogy néztem jobbra-balra, hogy biztos nem lát senki, de az út messze volt, az autókból nem lehetett belátni a bokrok miatt, ház meg nem volt a közelben. Hamar megszáradtam, a lány leült az egyik kerti székre, mutatta, hogy én is üljek oda nyugodtan.

Tulajdonképpen ekkor már nem is zavart, hogy teljesen meztelen vagyok, meg hát már úgyis mindegy, nincs mit szégyenlősködni vagy takargatnom előtte, már mindent látott rajtam, még a fitymám alatt is. Úgy tett, mintha tényleg nem érdekelne, bár teljességgel hihető volt, hogy lényegtelen a számára, hogy ruhában vagyok, vagy teljesen meztelenül. Ez egy kicsit érdekes volt.

– Ezt a munkaruhát szerintem szétmarja ez az akármi, ki lehet dobni, holnap majd valami újat hozzál – kezdett bele, de nem tudta befejezni a mondatot, mert a főnök feleségének az autója fékezett. Ijedten ugrottam fel. A nő beviharzott, és ingerülten kérdőre vont minket, hogy mi ez a borzasztó szag. Meg sem lepődött azon, hogy teljesen meztelenül állok ott, mert a lány mondta, hogy szegény véletlenül magára öntötte a levéltetű lemosó oldatot, de ebbe a „szegény”, meg a „véletlenül” kifejezésbe a könyörület kérését lehetett érezni, és remegett a hangja, ami szintén újdonság volt.
Az anyja feje torzult.

– Annak ötezer forint a literje! – ordította. – Az egy húszliteres vödör volt!
Egy pénztárgép csörrent a fejembe, és én is elkezdtem sápadni az összegtől.
– Úgy elverem valamelyik virágkaróval! – ordította, de ezt én csak indulatszónak gondoltam. Meg is értettem, hogy mérges, de én most nem érek rá.
– Te majd megoldod – mondta a lányának. – Ez a te dolgod, neked van alárendelve!
Ez az „alárendelve” szó elég hátborzongató volt, hátamon végigfutott a hideg. A nő kirohant a kocsihoz, és pörgő kerékkel elhúzott.

Eléggé zavarba voltam, és most már nem csak azért, mert két nő előtt álltam teljesen meztelenül, hanem hogy most tényleg mi fog történni. Én egy diákmunkás vagyok, csak az nem hibázik, aki nem dolgozik, és vannak jogaim, és Munka törvénykönyve, sablon bla-bla, nyugtattam magam, de amikor ránéztem a lányra, megijedtem…

Nagy, gondterhelt szemekkel nézett rám, majd megfordult, és elindult a virágkarók felé, és elkezdte válogatni őket. Utána siettem úgy, ahogy voltam.
– Várjál, várjál, várjál! – ismételgettem. Azt kérdeztem, hogy most mi is lesz végül is, ki kell fizetnem, vagy… vagy mi…

Nem szólt, csak válogatás közben csóválta a fejét. Kiemelt egy bambuszvesszőt.
– Ez nem jó – mondta. – Ezt felhasítja a bőrt – sóhajtott, és elővett egy másik, egy műanyag karót. – Ez meg üvegszálas, ez egészen brutális… A klasszikus mogyorófavessző, ez a jó, ezzel jársz a legjobban…
– Legjobban… Te most meg akarsz… egyébként honnan tudod, hogy… – össze-vissza dadogtam, aztán valahogy értelmes mondatot fogalmaztam. – De most tényleg meg akarsz engem fenyíteni mogyorófavesszővel, mint a középkorban… és honnan tudod, hogy…?

És egyébként tényleg, honnan tudja, hogy minek milyen hatása van a fenekemre…
– Középkorban…? – fordította hátra a fejét, és nézett a szemembe. – Kitalálhatod, hogy honnan tudom…
– Te is már kaptál ezzel… – próbáltam együttérzést mutatni, hogy ha ez igaz, akkor az teljesen borzasztó, és… de nem ez volt az alkalmas pillanat erre. Nem válaszolt, hanem fogta, meghajlította, és a levegőbe suhintott egy másfél méter hosszú mogyorófavesszővel, és elindult felém. Egymás szemébe néztünk.

Ismét az elmúlt napokban megszokott kedvesség volt benne, végtelen kedvesség.
– Nem lesz semmi baj, túléled – nyugtatott.
– De most akkor tényleg el akarsz verni ezzel a pálcával? – kérdeztem, mert még mindig nem hittem el, hogy ez megtörténhet.
– Sokkal jobban jársz, mintha károkozásért kifizettetik az árát – mondta.
– De akkor én végül is ki vagyok rúgva, holnap már sehol nem leszek – hátráltam.
Elmosolyodott, és átölelt.
– Dehogynem – végigsimogatta a meztelen hátamon a kis körmeivel az idegpályákat, ami egy pillanatra egész más hatást is kiváltott belőlem, mint ami az adott helyzetben indokolt lett volna. – Holnap is jönni fogsz, biztos vagyok benne. Gyere, essünk túl rajta – mondta. – A hurkák meg a piros csíkok jól fognak mutatni rajta. Ez amolyan védjegy, minden nő vágya, hogy ilyet lásson a pasi fenekén, de csak nagyon kevésnek van bátorsága megcsinálni. Azt bizonyítja, hogy a férfi kordában van tartva, és vállalja a tetteinek a következményét, és nem csak szájhősként – világosított fel.
Egyszerűen nem voltam képes ellentmondani.

– Feküdj ide fel az asztalra, a fenekedet meg emeld meg egy kicsit! – szólt a utasítás.
Felfeküdtem. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ez megtörténhet. Egy brutális suhintás csattanása szembesített a valósággal. Kiáltani sem bírtam, csak hörögtem egy hatalmas levegőért, de még mielőtt szólni tudtam volna, már suhogott is a következő ütés. Sok mindent el tudtam volna képzelni erről a kedves lányról, de hogy ilyen erősen, és ilyen kíméletlenül képes valakit nádpálcával verni, ez hihetetlennek tűnt, de meg sem mertem szólalni. Egyik égető csípő hurka a másik után alakult ki a fenekemen.

De megint fékezett egy autó, a főnök volt maga. Nem volt ingerült, tudta már, hogy mi történt, a felesége elmondta neki. Jót nevetve szórakozott a helyzeten, ami elég megalázó volt.
– Ez igen, ügyes vagy, így kell ezt – lelkendezett. – Mennyire vagy szigorú? – kérdezte.
– Egy tucatot gondoltam – mondta bizonytalanul a lány.
– Huszonöt lesz az – bírálta felül az ítéletet. – Annyit érdemel ezért – mondta nevetve a főnök, aztán bement az irodába.
– Na ne! – csúszott ki a számon, de abban a pillanatban már csattant is a következő csapás a meztelen fenekemen. Feljajdultam. Lehet, hogy ez kifejezetten tetszett neki, mert a következő csapás még az előzőeknél is erősebb volt.
– Ha nem vagyok elég határozott, én kapom a többit – magyarázta, vállát megrántva. Nincs mit tenni, és ezt nekem meg kellett volna értenem… Nem számoltam, hogy még hány suhintás landolt a hátsómon, de gondolom, ő számolta, meglett a huszonöt.
– Büszke vagyok rád! – mondta elégedetten.
– Mire…??? – kérdeztem vissza indulatosan. Olyan dühös voltam rá, hogy meg tudtam volna ütni, de még a felegyenesedés is nehéz volt. Azonban közelebb nyújtotta az arcát, és egy érzéki csókot nyomott az ajkamra, majd a nyelvét is átdugta a számba, és hosszasan csókolóztunk, amelyben a zavaró tényező csak az volt, hogy brutálisan fájt és égett a fenekem a másik oldalon, és amikor átölelt, és hozzáért a hátsómhoz, fájdalmasan feljajdultam. Rögtön elnézést is kért miatta, viszont hirtelen megint kínos lett a helyzet a teljes merevedésem miatt. De ő mosolyogva nézett rá.

– Látod, minden rendben – mondta. – Igazi férfi vagy, és a végén még kiderül, hogy élvezted is – mondta nyugtatólag.
Hát ez sem komplett teljesen, gondoltam magamban, te lehet, hogy ezt élvezted, de én biztos nem, bár ezen kicsit most már elbizonytalanodtam az egyértelmű jelek láttán.
– Jó, nem az kell, hogy közben élvezd, a lényeg, hogy utána érezd velem együtt a büszkeséget, hogy kibírtad azt, amit kevesen. Gyere a kisházba, ott van krém, amivel be lehet kenni. Bekenjük, és utána hamar rendbe szokott jönni.

Megnyugtató, hogy itt van erre is megfelelő krém. Közben azon gondolkodtam, hogy őszerinte az úgy van rendben, hogy férfiakat el kell verni, és akkor a fenyítéstől beáll a merevedés, és ez a természetes férfi reakció… Hát érdekes felfogás, hogy az az igazi férfi, akinek merevedése van, ha egy nő megfenyíti.

A kisházban az egyik kezével markába fogta a makkomat, a másik kezével pedig a kenőcsöt kente el az égő fenekemen, hihetetlen érzékiséggel, és közben számolgatta:
– Egy vörös vastag hurka, kettő vörös vastag hurka, gyönyörű! – számolgatta büszkén a fenyítés eredményét.

A vége egy nagy adag sperma lett a kezében. Ahogy szétnyitotta tenyerét, az ujjai között folyt ki, diadalmasan felemelte a feje fölé, majd az arcához húzta, és… belenyalt. Felsikítottam. Fülig szaladt a szája, ilyen vigyort még nem láttam tőle, hangosan, kedvesen nevetni kezdett. Csak annyit tudtam mondani:
– Hát nem ilyennek gondoltalak, mindent elhittem volna rólad, csak azt nem, hogy spermát nyalsz.

Erre átölelt, és még hosszasan csókolóztunk, majd sikerült egy újabb adag spermával megajándékoznom.
Utána úgy néztem a szemébe, hogy közben a szemem a melleire csúszott le. Egyből értette, kikapcsolta az egyik csatot a vállánál, és lemehettem. Össze-vissza csókoltam a gyönyörű kerek melleit, majd lekapcsolta a másikat is, átölelt, a fejemet a mellei közé húzta. Így már nem tartotta semmi ruha, és egyszer csak az egész kertésznadrág lecsúszott a bokájáig… Tényleg nem volt rajta bugyi.

Belemarkoltam a kerek fenekébe, és a lába közé nyúlva megsimogattam a nagyajkakat. Halkan felsikított.
– Munkaidő van! – mondta búgó hangon, szemrehányóan.
Visszahúzta a kertésznadrágját. Látta rajtam a csalódottságot, pedig a főnök közben elment, megint csak ketten maradtunk. Tulajdonképpen már nem is akartam felöltözni, annyira megszoktam, hogy meztelen vagyok mindenki előtt.

– Van olyan, hogy a meztelen kertészet világnapja – csacsogta.
– Na jó, de akkor ez rád is vonatkozik – mondtam neki.
Nevetett, de nem vetkőzött le.

Folyt. köv.