Gecis palacsinta ahogy mi szeretjük
Gecis palacsinta ahogy mi szeretjük
Emlékszel még arra, amikor évekkel ezelőtt palacsintát sütöttem a nejemnek, és a gecimmel töltöttem meg? Nem?
Az úgy volt, hogy… Na, de inkább olvasd el te magad!
Nos, azóta a nejem, csak így hajlandó megenni a palacsintát, amit én valójában nem is bánok.
Tegnap délután is sütöttem néhány darabot, csak mert szeretjük. Én persze nem ezeket eszem, én inkább a kakaósat preferálom, ám a nejem imádja, ha tocsog benne a geci, olyan élvezettel eszi, mintha egyenesen a faszomból szopná ki.
Miután megsültek a palacsinták, leülünk a nappaliban a kanapéra, és hozzálátok felállítani a farkam, ami könnyen megy, mert Éva is segít nekem. Amikor már kellőképpen kemény, lassan húzgálom, hogy kiélvezzem minden pillanatát, miközben nézem a nejemet, ahogy simogatja az egyre nedvesebb punciját.
Éva néha megkeni a makkomat a saját nedvével, amiből szerencsére van bőven, időnként rábukik és alaposan megnyálazza. Mivel nála könnyen megy, hamar el is élvez, de nem hagyja abba, csak bámulja a farkam, ahogy fényesen lüktet a markomban, így megint elélvez, amikor én is a csúcsra érek.
Éva a tányért tarja nekem, amin a palacsinták sorakoznak, én meg belelövöm az összes gecit, ami már szinte lefolyik róla.
– Hú, ez tetszett! – mondja Éva, majd lenyalja a kezéről, ami célt tévesztett.
Leteszi a tányért az asztalra, majd a gecis palacsintát megfordítva ráteszi az alatta lévőre, és alaposan bekeni azt is, amikor kinyílik az ajtó, és Vera lép be hozzánk.
– Sziasztok – mondja könnyed stílusban, majd leül Éva mellé a kanapéra.
Vera már megszokta, hogy mi mindig meztelenül vagyunk itthon, ami őt egy cseppet sem zavarja, sőt, néha amikor meleg van – mint most is – ő is ledobálja a ruháit.
– Szia Vera.
– Mi készül? – kérdezi kíváncsian teljesen feleslegesen, hiszen látja, amint Éva épp feltekeri a palacsintát, amit egy másik tányérra helyez.
– Ugye ez… – kezd bele a mondandójába, de megáll, és ránk néz.
– Igen, ez palacsinta – válaszol Éva a fel sem tett kérdésre. – Jut belőle neked is.
– Nem ezt akartam kérdezni, hanem azt, hogy ez is olyan, mint amit egyszer régebben ettünk?
Éva keze megáll, felnéz Verára, én meg látom rajta, hogy azon gondolkodik, hogy mit is mondjon neki.
– Ha megkóstolod, akkor kiderül.
Éva mosolyogva néz rá, majd rám is vet egy pillantást.
Vera megfog egy palacsintát, majd gondosan a kezébe veszi, ahogy azt kell, – hogy a végén ne csorogjon ki a töltelék – majd a szájába veszi a végét, és beleharap.
Mi csak nézzük őt, ahogy élvezettel nyammog rajta. Vera arca lassan kisimul, eltűnik róla az eufórikus mosoly, majd miután lenyelte a falatot, kérdőn néz ránk.
– Mivel van megtöltve?
– Találd ki! – mondja Éva.
Vera megint harap egy falatot, és kiközben a szájában forgatja, úgy tesz, mintha gondolkodna.
– Nos? – kérdem én is tőle.
– Nem tudom. Ismerős ez az íz, de nem jövök rá, hogy mi van benne.
– Harapj még egy falatot!
Vera megint beleharap, majd újra, aztán a végét benyomja a szájába, és csak néz ránk.
– Mos’ mi van? – kérdezi tőlünk teli szájjal. – Mé’ nézte’ így rám?
– Várjuk, hogy kitaláld a titkos tölteléket.
– Nem tudom mi ez – mondja Vera, majd elveszi a következő palacsintát, és beleharap.
Éva már keni a következőt baracklekvárral, mert más most nincs. Vera még mindig rágcsál, én meg csak nézem őt, mert nem akarok lemaradni arról a pillanatról, amikor rájön a töltelék receptjére.
Vera megint harap egy nagyot a palacsintából, amikor kicsurran belőle a töltelék, ami a szája szélén elindul az álla felé. Vera utánanyúl, majd az ujjával felcsippenti, aztán lenyalja az ujjáról.
A szájmozgása lassul, inkább csak ízlelgeti a falatot, miközben az arcáról teljesen eltűnik a vidámság. Amint ránk néz, két kézbe fogja a palacsintát, és lassan kitekeri. Csak nézi, de mert nem lát benne semmit, ezért megszagolja, miközben az orrára is jut belőle.
Aztán kinyújtja a nyelvét, és megnyalja a palacsintát, amiből így már kezd kicsöpögni a töltelék. Na, ettől már leesik neki a tantusz.
– Ez geci! – mondja döbbent arckifejezéssel.
– Az – mondja Éva vigyorogva.
Vera nem mond semmit, pedig látom rajta, hogy kikívánkozik belőle valami, helyette inkább visszatekeri a palacsinta maradékát, és egy mozdulattal begyűri a szájába, és csak rágcsál, miközben minket néz.
Miután leküzdi a falatot, egyenként lenyalogatja az ujjait.
– Ez fincsi volt. Van még?
– Persze, vegyél belőle.
– Az lekváros. Nem kell. Uncsi. Na, én megyek.
Vera feláll, majd elindul az ajtó felé, de Éva utánaszól.
– Vera! – a szólított megáll és visszanéz. – Amúgy miért jöttél?
– Ja igen.
Vera megfordul.
– Kérni akartam tőled egy kis lisztet.
– Mit akarsz sütni?
– Palacsintát.
– Nahát. Te is annyira szereted, mint mi?
– Persze, hogy imádom. Estefelé átjöhetnétek, mert nincs mivel megtölteni.
Vera most visszalép az ajtó felé, majd kilép rajta.
– Nahát! Ez a Vera. Most csinálhatsz nekem megint palacsintát – mondja Éva. – Vera felfalta mindet.
– De hát most hívott meg palacsintára.
– Igaz, de neki nincs ilyen fincsi tölteléke.
– Majd viszünk magunkkal valami hazait.
– Hacsak úgy nem.