Miről álmodik a nő
Volt egyszer egy éj, amikor a levegő édes felfedezéseket ígérő vaníliaillattal telt, s a szoba falán gyertyalángok árnyéka vonagló táncot lejtett. Az öröm vele tombolt, mint láncaiból kiszabadított, amint a nő korlátlan szenvedéllyel vette birtokba saját külső és belső nőiességét. Szabad volt…
Ha visszanézett a mögötte levő útra, nem látott mást, csak korlátokat. Külsőket. Belsőket. Szülei mindenre megtanították, amit tudni kellett ahhoz, hogyan kell rosszul szeretni. Aztán jöttek mindenféle önjelölt vallási vezetők, akik csak visszafogottságot, bűntudatot tanítottak és azt, hogyan kell szerencsétlennek lenni. Az élet egy mások által vájt meder volt, amelyben ő egy csendes, jólnevelt folyóként hömpölygött. Amikor beszivárgott a szerelem, valahonnan egészen kintről érkezett. Saját köveket görgetett magával, amelyek szenvedélyt ígértek. Titkon dédelgette az ígéretet, pedig mindent, mit tudott arról, hogyan kell jó feleségnek lenni: férjnek engedelmeskedni, gyerekeket szülni, formákat gondosan elrejtő ruhákban járni, korán kelni s imádkozni. Aztán jöttek a gyerekek és minden, mi ezzel együtt járt. A nőből anya lett, s a szerepben annyira bennrekedt.
Az áldás a férfi volt, aki közben sodorta magával a víz alatti köveket, amelyek a szikracsiholás ígéretét hordozták magukban. Neki köszönhető, hogy végül a folyó kiléphetett medréből, és bátran önmaga lehetett. A nő ebben a biztonságot adó térben megtanulta, hogy nem bűn ha örömét leli önmaga létezésében. Nem bűn úgy tükörbe néznie, hogy közben gyönyörködik. Megtanulta, hogyan kell szeretnie és kényeztetnie önmagát, s megértő lett saját hibáival és tévedéseivel. De legfőképpen megtanulta azt, hogyan kell és érdemes saját belső hangjait meghallania, ösztöneinek életet adnia, szívének törvényei szerint élnie.
Gyerekei apja volt mellette, akivel évek óta szeretkeztek. Mindig jó volt, kellemes, sőt elég sokszor fergeteges, de egyszeribe mégis új lett. Nem azért, mert a férfit vagy az ágyat kicserélték, s nem is azért mert ismét új dolgokat próbáltak ki, hanem inkább, mert a nőben valami megváltozott. Az önmagára ébredés ideje volt. A NŐ akart lenni, aki űzi a gyönyört és áldja a testiséget. Aki élvezi, ahogyan a teste önálló életre kel. A Nő, aki magabiztos és játékos. Csábító és uralkodó. Bájos és bestia. Szenvedélyes és bensőséges. Önző és odaadó. Vad és gyengéd. Érzéki és kegyetlen. Domb és völgy, felszín és mélység. Tűz és víz. Az ősi ösztön és újdonság. A Nő, aki végül önmagáról is megfeledkezve zárja magába a Férfi erejét, annak minden mozdulatát, lélegzetét és akaratát, hogy addig kövesse a vágyak öntörvényű hullámait, amíg bele nem alél. Újra és újra.
Megtanult felszabadultan örülni a puszta létezésnek…
Volt egyszer egy feleség, akinek egy utat kellett bejárnia, önmaga felé haladva. Ez a feleség nem romantikára vágyik. A férfit akarja. Szemérmetlenül. Története boldogan végződik, mert még idejében és könnyen megtanulta, hogy nagyon sokszor nem a romantika és szerelem hiányával vagy a férjekkel van a baj, hanem azzal, ahogyan a nők viszonyulnak önmagukhoz, és azzal, ahogyan megélik nőiességüket. Körülményektől vagy kinézetüktől függetlenül minden feleségben ott van a végzet asszonya. Bizonytalanul, de méltóságteljesen. Szentül és állatian. Ott benn lobog a láng, s ellenállhatatlan illatát érzi a Férfi is, ha a nő hagyja magában azt izzani. Aki megtanulja szeretni önmagát, azt mások is szeretni fogják. Aki megtanulja kényeztetni és tisztelni önmagát, azt mások is tisztelni, sőt kényeztetni fogják. Néha szeretethiányunk van, és arra várunk önsajnálattól lelógó orral, hogy mások meggyőzzenek: mégiscsak szeretnivalóak vagyunk.
Mi nők, romantikára vágyódunk és csodáról álmodozunk. Arra, hogy betoppan hirtelen és akkor majd elhisszük, hogy a végzet asszonyai vagyunk. Van akit időnként meggyőznek, van akit nem. De újból és újból megéhesedünk, mert százezer szál romantikusan nyújtott rózsa sem képes maradandóan segíteni rajtunk, hiszen a beteljesedés kulcsa elsősorban a saját kezünkben van. A csodának nem kell betoppannia, mert a csoda bennünk van. Sokan elrejtettük eredeti valónkat mindenféle medrek miatt, és talán vele együtt elrejtettük a Nőt is. A szeretnivalót. Az istenit.
Ott van, csak alszik. Elaludt, mert nem hittünk benne…
